Az egyetemre nem járásról

{Ez a félévem eléggé elbaszottan indult, és tart. Már teljes egy évvel le vagyok maradva azoktól, akikkel kezdtem, és akik között vannak barátaim. Ez a saját magam okozta kudarc a következménye azoknak a lépéseknek, amikkel szisztematikusan keresztbe teszek magamnak egyfolytába. Nem járok be előadásokra, gyakorlatokra, katalógusos bármikre, nem amiatt, mert iszom és a hányásomban fetrengek, hanem mert egyszerűen bukásként élem meg azt, hogy nem vagyok okos, hogy nem tanulok. Reggel felkelek időben, összepakolom a cuccom, felöltözök, van még pár percem az indulásig, szóval üldögélek egy kicsit az ágy szélén. És aztán ott is maradok. Szégyelek bemenni a suliba úgy, hogy nem készülök semmit, és csak bambán üljek ott. Meg az előbb említett dolog, hogy nem vagyok olyan okos, mint szeretnék lenni. Pedig eddig hittem benne, hogy okos vagyok, de mégsem. Vagy csak kellően nem elhivatott? Szóval nem vagyok sikeres a tanulmányaimban mostmár. Ha mélyen magamba nézek akkor érdekel ez az egész bioinformatikai összevisszaság, de mégsem teszek irányában semmit. Egyszerűen félek attól, hogy kevés vagyok hozzá. És még mindig egyszerűbb arra fogni, hogy nem tanultam meg, nem kaptam jegyet mert nem jártam órára, minthogy beismerjem, hogy átlagos vagyok. A legnagyobb félelmemet. Nem akarok átlagos lenni. Nem akarok beleveszni a szürke folyamba. El akarok menekülni a problémák elől. Szembenézés helyett. Naphosszat próbálnám kitalálni önmagam. Nem akarja valaki támogatni pénzügyileg az önkeresésemet? Igazán örülnék neki. Vagy ha esetleg munkát is adhatna, valami elviselhetőt, ami mellett marad még időm. Köcsög esszé. Köcsög világ.}